Fiam 35 éves, saját családja van, de még mindig pénzt kér: Nem tudom, mit tegyek

„Anya, tudnál kölcsönadni egy kis pénzt?” – hallottam a telefonban fiam, Péter hangját, miközben a konyhában álltam, és a vasárnapi ebédet készítettem. Szívem összeszorult, ahogy a kérés elhangzott. Nem ez volt az első alkalom, hogy Péter pénzt kért tőlünk, de most valami más volt. Valami, ami mélyen bennem azt súgta, hogy talán ideje lenne nemet mondani.

Péter mindig is az a fajta gyerek volt, aki könnyen elérte, amit akart. Gyerekkorában mindent megadtunk neki, amit csak tudtunk. Talán túl sokat is. Amikor egyetemre ment, büszkék voltunk rá. Azt hittük, hogy sikeres lesz, és saját lábára áll majd. De az élet nem mindig úgy alakul, ahogy tervezzük.

Feleségem, Katalin, belépett a konyhába, és látta az arcomon a küzdelmet. „Mi történt?” – kérdezte aggódva.

„Péter megint pénzt kér” – válaszoltam halkan.

Katalin sóhajtott és leült az asztalhoz. „Tudom, hogy nehéz neki mostanában. De meddig segíthetünk még neki?”

Ez volt az a kérdés, ami nap mint nap gyötört minket. Péter 35 éves volt, felesége és két gyermeke van. Mégis úgy tűnt, mintha sosem tudna kijönni a fizetéséből. Mindig volt valami váratlan kiadás vagy probléma, ami miatt hozzánk fordult segítségért.

Emlékszem arra az időre, amikor Péter először kért pénzt tőlünk. Akkor még friss házasok voltak Annával, és éppen megszületett az első gyermekük. Megértettük, hogy nehéz időszak ez számukra, és örömmel segítettünk. De azóta eltelt tíz év, és a helyzet nem sokat változott.

„Talán beszélnünk kellene vele komolyan” – javasolta Katalin.

„Tudom” – mondtam kelletlenül. „De mi van, ha megbántjuk?”

Katalin rám nézett azokkal a bölcs szemekkel, amiket mindig is csodáltam benne. „Néha a szeretet azt jelenti, hogy nehéz döntéseket kell hoznunk.”

Másnap este meghívtuk Pétert és Annát vacsorára. Az asztal körül ültünk, és próbáltunk könnyed beszélgetést folytatni. De mindannyian tudtuk, hogy miért hívtuk őket.

„Péter” – kezdtem el óvatosan -, „tudod, hogy mindig itt vagyunk neked és a családodnak. De úgy érezzük, hogy talán ideje lenne átgondolnod a pénzügyi helyzetedet.”

Péter arca megkeményedett. „Tudom, hogy nem könnyű mostanában… de próbálkozom!”

Anna csendben ült mellette, és látszott rajta a feszültség.

„Nem kételkedünk benne” – folytatta Katalin -, „de talán szükséged lenne valamilyen szakmai segítségre vagy tanácsadásra.”

Péter felállt az asztaltól. „Nem hiszem el, hogy ezt mondjátok! Mindig azt hittem, hogy számíthatok rátok!”

A szavai fájtak. Tudtam, hogy nem lesz könnyű beszélgetés, de nem számítottam ilyen heves reakcióra.

„Péter” – próbáltam nyugtatni -, „mi csak segíteni akarunk neked hosszú távon. Nem akarjuk, hogy mindig ránk kelljen támaszkodnod.”

Anna végre megszólalt: „Talán igazuk van… talán tényleg szükségünk lenne valamilyen tanácsadásra.”

Péter dühösen nézett rá, de láttam rajta a bizonytalanságot is.

Az este végére mindannyian kimerültek voltunk érzelmileg. Péter és Anna elmentek anélkül, hogy bármilyen megoldás született volna.

Ahogy Katalinnal kettesben maradtunk a nappaliban, mindketten csendben ültünk egy darabig.

„Jól tettük?” – kérdeztem végül.

Katalin rám mosolygott fáradtan. „Nincs tökéletes válasz erre a helyzetre. De talán ez az első lépés afelé, hogy Péter megtanuljon önállóan boldogulni.”

És most itt ülök egyedül a gondolataimmal. Vajon meddig tart a szülői felelősség? Mikor jön el az idő, amikor hagynunk kell a gyermekeinket saját hibáikból tanulni? Talán sosem lesz egyszerű válasz ezekre a kérdésekre.