A sógornőm hazugsága – Egy hamis terhesség árnyékában
– Nem hiszem el, hogy ezt csinálod velünk, Zsófi! – kiáltottam rá, miközben a konyhaasztalnál álltunk, és a kávé lassan kihűlt a bögrémben. A kezem remegett, ahogy próbáltam visszafogni magam, de a dühöm már rég túlcsordult.
Zsófi csak lesütötte a szemét, és az ujjával babrált a terítő szélén. – Nem értesz meg, Anna. Nekem most tényleg szükségem van erre. Nem tudok visszamenni dolgozni, és ha anyu megtudja, hogy kirúgtak, kidob itthonról.
A férjem, Gábor, csendben ült mellettem. Az arca sápadt volt, a szeme alatt sötét karikák. Az elmúlt hetekben egyre feszültebb lett köztünk minden. Anyósom, Ilona néni is gyakran jött át hozzánk, hogy Zsófit ápolgassa, főzzön neki, és minden kívánságát lesse. Én pedig egyre inkább úgy éreztem magam, mint egy kívülálló a saját otthonomban.
Az egész akkor kezdődött, amikor Zsófi egyik este sírva állított be hozzánk. – Terhes vagyok – jelentette be remegő hangon. Gábor rögtön átölelte, Ilona néni pedig örömkönnyeket hullatott. Csak én éreztem valami furcsát az egészben. Zsófi mindig is hajlamos volt túlzásba vinni a dolgokat, de most valami nem stimmelt.
Az első gyanúm akkor támadt, amikor Zsófi nem akart elmenni orvoshoz. – Majd később – mondogatta. – Most még túl korai. Félek.
De ahogy teltek a hetek, egyre több furcsaságot vettem észre. Zsófi nem változtatott az étrendjén, ugyanúgy ivott kávét és energiaitalt, mint korábban. Néha elfelejtette, hogy „rosszul kell lennie”, máskor pedig túlzásba vitte a színjátékot.
Egyik este Gáborral kettesben maradtunk. – Szerinted tényleg terhes? – kérdeztem halkan.
Gábor csak vállat vont. – Nem tudom. De ha nem az, akkor miért hazudna ekkorát?
A válasz egyszerű volt: Zsófit nemrég kirúgták a munkahelyéről, mert folyton késett és nem végezte el rendesen a feladatait. Anyósom viszont világosan megmondta: ha nem dolgozik vagy tanul, nem maradhat otthon. Egy terhesség viszont mindent felülírna.
Egyre jobban zavart a helyzet. Nem akartam besúgó lenni, de nem bírtam nézni, ahogy mindenki bedől neki. Egyik nap elhatároztam: beszélek vele négyszemközt.
– Zsófi, kérlek… mondd el az igazat! – könyörögtem neki. – Nem akarok ártani neked, de ez így nem mehet tovább.
Zsófi szeme könnybe lábadt. – Anna… félek. Ha anyu megtudja, hogy nincs munkám… nincs hova mennem.
– De mi lesz akkor, ha kiderül az igazság? Akkor még nagyobb bajban leszel!
Zsófi csak sírt tovább. Végül megígérte, hogy másnap elmegy orvoshoz Ilona nénivel együtt.
Másnap reggel azonban Zsófi eltűnt. A telefonját sem vette fel. Ilona néni kétségbeesetten hívogatott minket: – Anna! Gábor! Nem találom Zsófit! Mi lesz most?
Egész nap kerestük őt. Este végül kaptam tőle egy üzenetet: „Ne keressetek! Sajnálom.”
A család teljesen összeomlott. Ilona néni engem hibáztatott: – Biztos te mondtál neki valamit! Miért kellett ennyire faggatni?
Gábor is magába zuhant. – Talán tényleg túl kemények voltunk vele…
Én pedig ott maradtam a bűntudattal és a kérdéseimmel. Vajon helyesen cselekedtem? Megérte szembemenni az egész családdal az igazságért?
Most itt ülök az üres lakásban, és csak egy kérdés motoszkál bennem: Vajon tényleg jobb lett volna hazudni mindannyiunknak? Vagy az igazság mindig fájdalmasabb annál, mint amit elbírunk?