„Akkor hát megegyeztünk? Vedd fel a hitelt.” – Egy anyós árnyékában: Hogyan csomagoltam össze mindent, és költöztem vissza anyámhoz
– Akkor hát megegyeztünk? Vedd fel a hitelt, Zsófi! – szólt rám élesen az anyósom, Ilona néni, miközben a konyhaasztalnál ültünk, és a papírokat nézegettük. A hangja úgy vágott belém, mint a kés. A férjem, Gábor, csak lesütötte a szemét, az apósa meg a tévét bámulta. Én ott ültem, huszonegy évesen, egyedül a családi tanácsban, ahol mindenki más már eldöntötte helyettem az életemet.
A szívem a torkomban dobogott. Próbáltam megszólalni, de mintha elnyelte volna a hangomat a csempefal. – Én… én nem akarok hitelt felvenni – suttogtam végül, de senki sem figyelt rám. Ilona néni máris magyarázta Gábornak: – Ha Zsófi felveszi a hitelt, végre megcsináltathatjuk a tetőt! Különben is, ő dolgozik, neki van rendes fizetése.
Gábor csak bólintott. Az apósa, László bácsi, odavetett egy „Jól van az úgy”-ot. Én pedig ott ültem, és úgy éreztem magam, mint egy bábú. Hónapok óta próbáltam beilleszkedni ebbe a családba. Túl gyorsan ment minden: hat hónap után férjhez mentem Gáborhoz, aztán rögtön beköltöztünk a szüleihez, mert „úgyis nagy a ház”. Eleinte azt hittem, jó lesz így – majd összeszokunk. De minden nap egyre nehezebb lett.
Az első hónapban még csak apróságok voltak: Ilona néni mindig beleszólt abba, mit főzök vagy hogyan mosok. Aztán jöttek a nagyobb dolgok: „Miért nem vállalsz már gyereket? Mikor lesz unoka?” Gábor sosem állt mellém igazán. Mindig csak annyit mondott: „Anyám már csak ilyen.”
Most viszont itt volt ez a hitel. Egy egész életre szóló döntés – amit nekem kellett volna meghoznom, de mégis mások döntöttek helyettem. Aznap este nem tudtam aludni. Gábor mellettem horkolt az ágyban, én pedig csak bámultam a plafont. Vajon tényleg ennyit ér az életem? Hogy mindenki más mondja meg, mit csináljak?
Másnap reggel Ilona néni már kávéval várt: – Na, Zsófikám, ma bemegyünk az OTP-be! – mondta mosolyogva. – Ne aggódj, minden rendben lesz! Csak alá kell írni.
A kezem remegett. – Nem akarom ezt – mondtam halkan.
Ilona néni arca elkomorult: – Ne légy már ilyen önző! Ez mindannyiunk érdeke! Gábor is ezt akarja, igaz?
Gábor csak vállat vont: – Anyámnak igaza van. Úgyis együtt élünk.
Akkor valami eltört bennem. Felmentem a szobánkba, elővettem a bőröndömet, és elkezdtem pakolni. A kezem automatikusan mozgott: ruhák, könyvek, jegyzetek az egyetemről. Közben hallottam lent Ilona néni hangját: – Mit csinál ez a lány? Megbolondult?
Gábor feljött utánam. – Most komolyan? Hova mész?
– Haza megyek anyámhoz – mondtam sírva. – Nem bírom tovább ezt! Nem vagyok senkinek a szolgája!
– Ne hisztizz már! – szólt rám Gábor. – Csak egy hitelről van szó!
– Nem csak arról van szó! Hanem arról, hogy soha senki nem kérdezi meg, én mit akarok! Hogy mindig csak azt kell csinálnom, amit ti mondtok!
Gábor csak állt ott némán. Nem jött utánam, amikor lementem a lépcsőn. Ilona néni még próbált visszatartani: – Zsófikám, gondold át! Ez nem így megy!
De én már eldöntöttem. Lesétáltam az utcára a bőröndömmel. A buszon végig sírtam hazáig. Anyám könnyes szemmel ölelt át: – Kislányom, tudtam, hogy egyszer hazajössz.
Azóta eltelt három hét. Gábor egyszer sem hívott fel. Ilona néni küldött egy üzenetet: „Remélem, boldog vagy magadban.” Néha elbizonytalanodom: talán tényleg önző vagyok? De aztán eszembe jut az a nap a konyhában… és tudom, hogy helyesen döntöttem.
Most itt ülök anyám konyhájában egy csésze teával. Nézem az ablakból az esőt. Vajon hány nő él még ma Magyarországon úgy, hogy mások döntenek helyette? Meddig kell tűrnünk azt, hogy mindig csak alkalmazkodjunk? Ti mit tennétek a helyemben?