„Anyám nem enged kidobni semmit – a lakásunkban már alig férünk el”
– Anya, kérlek, legalább ezt a törött széket engedd kidobni! – könyörögtem már sokadszor, miközben a nappali sarkában egyensúlyozva próbáltam elférni a dobozok és régi újságkupacok között.
Anyám, Ilona, csak a fejét rázta, és szinte sértetten nézett rám: – Az még jó lesz valamire! Nem dobunk ki semmit, Zsuzsi. Te is tudod, milyen nehéz volt mindent megszerezni.
A hatéves kislányom, Lili, csendben ült az ablak alatt, és a plüssmaciját szorongatta. Az ő szobája – vagyis az a sarok, amit neki tudtunk kijelölni – tele volt régi ruhákkal, sosem használt edényekkel és egy halom poros könyvvel. Néha azt éreztem, megfulladok ebben a lakásban.
Mióta elváltam Gábortól, nem volt más választásom, mint visszaköltözni anyámhoz. A volt férjemnek semmije sem volt, az ő apjáé volt az a kis egyszobás lakás, ahol addig laktunk. Amikor kimondták a válást, Lili természetesen velem maradt. De hová mehettünk volna? Anyám háromszobás lakása tágasnak tűnt – egészen addig, amíg be nem léptünk.
A lakás minden szegletében múlt századi tárgyak sorakoztak: régi rádiók, törött lábú székek, megfakult függönyök, sosem használt porcelánkészletek. A fürdőszobában is dobozok álltak, a konyhában alig lehetett leülni az asztalhoz. Anyám mindenhez ragaszkodott. Azt mondta, minden tárgynak története van.
– Anya, Lili miatt kérlek… – próbáltam újra beszélni vele egy este, amikor Lili már aludt. – Nem tud játszani, nincs helye rajzolni vagy építeni. Ez nem élet egy gyereknek.
Anyám arca megkeményedett. – Amikor én voltam gyerek, örültünk egy darab kenyérnek is. Mindent meg kell becsülni! Majd ha ti is annyit átéltetek, mint én…
– De anya! Ez már nem ugyanaz a világ! – fakadtam ki. – Lili nem érti, miért kell kupacok között élnie. Én sem bírom már!
A hangom remegett. Anyám csak nézett rám, aztán szó nélkül kiment a konyhába.
Másnap reggel Lili odasomfordált hozzám: – Anya, miért haragszik nagyi? Miért nem játszhatok a szőnyegen?
Nem tudtam mit mondani. Csak magamhoz öleltem.
A napok egyre feszültebbek lettek. Minden apróságon összevesztünk anyámmal: egy régi váza miatt, egy szakadt kabát miatt, vagy mert Lili véletlenül feldöntött egy dobozt. Egyik este Lili sírva fakadt: – Anya, én haza akarok menni! Itt nincs helyem!
A szívem majd megszakadt. Tudtam, hogy valamit tennem kell.
Egyik délután, amikor anyám elment bevásárolni, nekiláttam rendet rakni Lili sarkában. Óvatosan félretettem néhány régi újságot és játékot kerestem neki. Mire anyám hazaért, már egy kis helyet sikerült felszabadítanom.
– Mit csinálsz?! – kiáltott rám anyám az ajtóból. – Hogy mered elpakolni a dolgaimat?
– Anya! Nem akarok mindent kidobni! Csak egy kis helyet szeretnék Lilinek! – kiabáltam vissza.
Anyám zokogva rogyott le egy székre. – Nem érted… ezek mind az életem részei… Ha kidobod őket, mintha engem dobnál ki…
Először láttam rajta ennyi fájdalmat. Leültem mellé.
– Anya… én nem akarom elvenni az emlékeidet. De nekünk is élet kell… Lilinek is joga van boldognak lenni.
Sokáig ültünk csendben egymás mellett.
Azóta próbálunk kompromisszumot kötni. Minden héten kiválasztunk egy dobozt együtt: átnézzük, mi maradjon és mi mehet el. Néha sírunk közben, néha nevetünk egy-egy régi fényképen vagy levelezőlapon.
De még mindig messze vagyunk attól, hogy igazi otthon legyen ez a lakás.
Néha azon gondolkodom: vajon képesek leszünk valaha úgy együtt élni ebben a lakásban, hogy mindenkinek jusson hely – emlékeknek és új kezdeteknek is? Ti mit tennétek a helyemben? Hogyan lehet szeretettel segíteni annak, aki nem tud elengedni?