Az örök békítő: Egy család árnyékában

– Zsuzsi, kérlek, beszélj már a bátyáddal! – hallottam anyám hangját a telefonban, miközben a konyhaasztalnál ültem, és próbáltam egy pillanatra csak magamra figyelni. – Már megint nem hajlandó szóba állni a nővérével, és most mindenki engem hibáztat.

Sóhajtottam. A kávém kihűlt, a reggeli napfény szinte bántotta a szemem. – Jó, anya, felhívom Lacit. De kérlek, ne várd el mindig tőlem, hogy mindent megoldjak – mondtam fáradtan.

– De hát te vagy az egyetlen, aki képes rá! – jött az azonnali válasz.

Ez volt az életem. Mindig én voltam a békítő, a közvetítő, az érzelmi szemetesláda. Ha Laci megsértődött Évára, én hívtam fel mindkettőt, magyaráztam, simogattam a lelküket. Ha anya panaszkodott apára, én mondtam: „Tudod, milyen apa, de szeret téged.” Ha a férjem, Gábor dühösen jött haza a munkából, én csendben hallgattam végig a panaszkodását, majd vacsorát tettem elé.

Senki sem kérdezte meg soha: „Zsuzsi, te hogy vagy?”

Egyik este Gábor későn ért haza. Az ajtó becsapódott mögötte, ledobta a táskáját.

– Miért nincs még vacsora? – kérdezte ingerülten.

– Ma később értem haza, fáradt vagyok – feleltem halkan.

– Mindig csak kifogások! – csattant fel.

Éreztem, ahogy összeszorul a torkom. Nem szóltam vissza. Ehelyett bementem a fürdőszobába és csendben sírtam. Aztán letöröltem a könnyeimet, visszamentem és elkészítettem a vacsorát.

Másnap reggel Éva hívott.

– Zsuzsi, Laci nem veszi fel nekem a telefont. Nem tudom, mit csináljak! – panaszkodott.

– Felhívom őt – mondtam automatikusan.

Aztán rájöttem: már megint ugyanaz történik. Mindenki hozzám fordul, ha baj van. De ha nekem van szükségem valamire? Akkor csend van.

Egy hétvégi családi ebédnél robbant ki minden. Ott ültünk anyáméknál: Laci morcosan nézett maga elé, Éva duzzogott, apa újságot olvasott, anya idegesen pakolászott. Gábor is ott volt mellettem, de mintha ott sem lett volna.

– Zsuzsi, beszélj már Lacival! – szólt rám Éva.

– Zsuzsi, mondd meg anyádnak, hogy ne szólogass be apádnak! – szólt közbe Gábor.

– Zsuzsi, segíts már! – kiáltott anya a konyhából.

Valami bennem eltört.

– Elég! – kiáltottam fel. Mindenki rám nézett. – Miért mindig én? Miért gondoljátok azt, hogy nekem nincsenek érzéseim? Hogy én nem fáradhatok el? Hogy nekem nem lehet rossz napom?

Csend lett. Olyan csend, amit még sosem tapasztaltam ebben a családban.

– Zsuzsi… – kezdte anya bizonytalanul.

– Nem akarok többé mindent egyedül cipelni! – folytattam remegő hangon. – Szeretném, ha néha rám is gondolnátok. Ha megkérdeznétek: hogy vagyok? Ha nem csak akkor keresnétek, amikor baj van!

Laci lesütötte a szemét. Éva zavartan babrálta a szalvétát. Gábor csak nézett rám értetlenül.

Hazafelé Gábor hallgatott. Otthon aztán megszólalt:

– Mi ütött beléd? Miért kellett ezt csinálni?

– Mert elegem van abból, hogy mindenki csak kihasznál – mondtam halkan.

– Ez nem igaz! – vágta rá dühösen.

– Dehogynem! Soha nem kérdezed meg, hogy vagyok. Csak elvárod, hogy mindent elintézzek helyetted is!

Napokig feszült volt köztünk a légkör. Anyám nem hívott fel. Éva sem keresett. Laci írt egy rövid üzenetet: „Bocs.”

Üresnek éreztem magam. De valahol mélyen felszabadultam is. Először éreztem azt: most végre magamért álltam ki.

Pár hét múlva anyám mégis felhívott.

– Zsuzsi… Sajnálom. Nem vettem észre, mennyire nehéz lehetett neked – mondta csendesen.

Sírtam a telefonban. Ő is sírt.

Gábor lassan változott. Egy este leült mellém.

– Sajnálom – mondta halkan. – Nem vettem észre, mennyit teszel értünk.

Azóta próbálok határt húzni. Nem mindig sikerül. Néha újra visszacsúszom a régi szerepbe. De már tudom: nekem is jogom van gyenge lenni. Jogom van nemet mondani.

Vajon hányan élnek még így Magyarországon? Hányan érzik azt, hogy csak akkor fontosak, ha másokat szolgálnak ki? És vajon mikor tanuljuk meg végre kimondani: elég volt?