Egy élet, amit nem éltem: „Magamért akartam élni, nem csak a fiamért és az unokáimért”

– Anya, miért nem tudsz egyszer végre magaddal is törődni? – kérdezte Zsófi, a menyem, miközben a konyhapulton keresztbe fonta a karját. A hangjában ott csengett a fáradtság és a türelmetlenség is. A kávé illata keveredett a frissen sült pogácsa melegével, de én csak a szívem szorítását éreztem.

– Mert nekem ez a dolgom – feleltem halkan, inkább magamnak, mint neki. – Mindig is ez volt.

A fiam, Gergő, épp akkor lépett be az ajtón, két kisgyerekkel a nyomában. Az unokáim kacagtak, ahogy egymást kergették a nappaliban. Gergő rám nézett, és egy pillanatra mintha megérezte volna a bennem dúló vihart.

– Anya, minden rendben? – kérdezte óvatosan.

Bólintottam. Hogy is mondhattam volna el nekik, hogy valójában semmi sincs rendben? Hogy minden nap úgy érzem, mintha egy láthatatlan ketrecben élnék, amit magam építettem magam köré?

Fiatalon mindig azt hittem, lesz időm magamra. Hogy majd ha Gergő felnő, ha lesz családja, ha már nem lesz rám szüksége, akkor majd én is élhetek. De most itt vagyok, hatvanhárom évesen, és még mindig csak adok és adok. A férjem, Laci már rég meghalt – csendesen ment el egy téli hajnalon –, és azóta csak a család maradt nekem.

Aznap este Zsófiék elmentek. A házban csend lett. Leültem a kanapéra, és elővettem egy régi fényképet: huszonkét éves vagyok rajta, hosszú barna hajjal, nevetek egy balatoni stégen. Akkor még hittem abban, hogy egyszer majd festő leszek. Hogy kiállításaim lesznek Pesten, talán még külföldön is. De aztán jött Gergő, jött a munkahelyi leépítés, jött Laci betegsége… és az álmok lassan elhalványultak.

Másnap reggel Gergő hívott.
– Anya, ráérsz ma délután? El kellene menni az oviba a gyerekekért.
– Persze – mondtam automatikusan.
De amikor letettem a telefont, valami eltört bennem. Mi lenne, ha egyszer nemet mondanék? Ha azt mondanám: ma nem érek rá? De rögtön bűntudatot éreztem. Hiszen ők is dolgoznak, nekik is nehéz.

A boltban találkoztam Évával, a régi barátnőmmel. Ő mindig is különc volt: elvált kétszer is, sosem volt gyereke.
– Te legalább tudod, mi az élet értelme – mondta nevetve. – Nekem csak magam maradtam.
– Néha irigyellek – csúszott ki a számon.
Éva rám nézett: – Akkor miért nem csinálsz végre valamit magadért?

Hazafelé azon gondolkodtam: vajon tényleg lehetne másképp? Lehet-e hatvan felett újrakezdeni?

Este elővettem a régi festékeimet. Az ecsetek megszáradtak, de egy kis vízzel újra életre keltek. Lefestettem egy ablakot: kívülről nézve fényesnek tűnt, de belül sötét volt. Ahogy néztem a képet, sírni kezdtem.

Másnap reggel Gergő hívott újra.
– Anya, minden rendben? Olyan furcsa voltál tegnap.
– Gergő… – kezdtem bizonytalanul. – Szeretnék valamit mondani. Mostantól hetente csak kétszer tudok segíteni a gyerekekkel. Szeretnék kicsit magamra is időt szánni.
Csend lett a vonalban.
– Haragszol? – kérdeztem félve.
– Nem… csak megleptél. De… örülök neki – mondta végül halkan.

Az első hét nehéz volt. Bűntudat gyötört minden alkalommal, amikor nemet mondtam valamire. Zsófi eleinte furcsán nézett rám; mintha elárultam volna őket. De aztán egy este Gergő átjött egy üveg borral.
– Tudod anya… mindig azt hittem, te vagy az örök biztos pont az életünkben. De most látom csak igazán: te is ember vagy. És jogod van boldognak lenni.

Elkezdtem járni egy festőszakkörbe a művelődési házba. Az első alkalommal remegett a kezem az izgalomtól és a félelemtől is: mit fognak gondolni rólam? De ott voltak mások is: Marika néni hetvenkét évesen kezdett el festeni; András bácsi özvegyként keresett új célt magának.

A szakkör után hazafelé menet úgy éreztem magam, mint húszévesen: tele reménnyel és vágyakkal. Persze nem lettem híres festő – de végre magamért éltem egy kicsit.

A családom lassan elfogadta az új helyzetet. Az unokáim továbbra is szerettek; Gergő néha még segített is kiválasztani egy-egy témát a festményeimhez. Zsófi egyszer megjegyezte:
– Tudod mama, mostanában sokkal vidámabb vagy.

Néha még mindig elönt a bűntudat: vajon önző vagyok-e? Vajon rossz anya vagy nagymama lettem attól, hogy végre magamra is gondolok?

De amikor este leülök festeni, és érzem az ecset alatt kibomló színeket, tudom: most először igazán élek.

Vajon tényleg túl késő újrakezdeni hatvan felett? Vagy mindannyiunknak jár egy második esély? Ti mit gondoltok erről?