Egyedül az éjszakában – Egy magyar apa küzdelme a gyermekeivel az otthonért

– Apa, mikor megyünk haza? – kérdezte Zsófi, miközben a konyhaasztalnál ült, és a hideg teát kavargatta. A lakásban már hetek óta dobozok között éltünk, minden nap egyre közelebb éreztem magam ahhoz, hogy elveszítem mindent, ami fontos. A bérleti díjat már három hónapja nem tudtam fizetni, és ma reggel megkaptam a végső felszólítást: egy hét múlva menni kell.

A feleségem, Erika két éve halt meg rákban. Azóta minden nap harc volt: harc az idővel, a pénzzel, a gyerekekkel és önmagammal. A munkahelyemen, egy budapesti raktárban, minden túlórát elvállaltam, de a fizetés sosem volt elég. Az iskolában Zsófi tanító nénije már többször kérdezte, miért olyan fáradt mindig a kislányom. Nem mondhattam el neki az igazat: hogy esténként sírva alszik el, mert fél attól, hogy holnap már nem lesz hol laknunk.

– Nem tudom, kicsim – suttogtam végül. – De ígérem, mindent megteszek értetek.

Bence, a kisebbik fiam, csak négyéves. Ő még nem érti, mi történik körülöttünk. Néha azt hiszi, hogy ez csak egy újabb játék: dobozokból várat építünk, és majd egyszer visszarendezzük a szobáját. Bárcsak én is ilyen könnyen tudnék hinni abban, hogy minden rendbe jön.

Aznap este felhívtam anyámat vidéken. Már hónapok óta nem beszéltünk rendesen; mióta Erika meghalt, valahogy eltávolodtunk egymástól. Ő mindig azt mondta: „Fiam, férfi vagy, oldd meg!” Most viszont képtelen voltam tovább magamban tartani mindent.

– Anya, baj van – kezdtem remegő hangon. – Kilakoltatnak minket.

A vonal másik végén csend lett. Hallottam, ahogy anyám mély levegőt vesz.

– Miért nem szóltál előbb? – kérdezte végül. – Tudod jól, hogy nem tudlak befogadni titeket. A ház kicsi, és apád beteg.

– Tudom… csak… nem tudom, mit csináljak.

– Próbálj segítséget kérni! Menj el a polgármesteri hivatalba! Vannak szociális munkások…

Letettem a telefont. A szégyen égette az arcomat. Egy férfi nem sír – ezt tanultam egész életemben –, de most könnyek csorogtak végig az arcomon. Mit ér az ember büszkesége, ha közben a gyerekei szenvednek?

Másnap reggel elmentem Zsófi iskolájába. A tanító nénit, Ilonát félrehívtam.

– Ilona néni… bajban vagyunk. Nem tudom, hova menjünk egy hét múlva.

Ilona néni szeme megtelt könnyel.

– János, miért nem szóltál eddig? Segítünk! Van egy szülői csoportunk… írunk egy levelet, hátha valaki tud segíteni.

Nem hittem benne igazán. Magyarországon mindenki a maga bajával van elfoglalva – gondoltam. De Ilona néni nem hagyta annyiban: még aznap délután felhívott.

– János! Az egyik anyuka ismer valakit az önkormányzatnál. Holnap menj be hozzájuk! És… hoztunk nektek egy kis élelmiszert is.

Aznap este először láttam Zsófit mosolyogni hetek óta: csokoládét kapott a csomagban. Bence pedig boldogan játszott az új plüssmackóval.

A következő napokban mintha megmozdult volna körülöttünk a világ. Az iskolai szülők gyűjtést szerveztek; valaki felajánlott egy ideiglenes albérletet Óbudán. Az önkormányzat szociális munkása segített elintézni a papírokat; kaptunk egyszeri támogatást is.

A költözés napján tucatnyi ember jött segíteni: apukák cipekedtek, anyukák főztek nekünk ebédet. Zsófi és Bence új barátokat találtak; én pedig először éreztem azt hosszú idő után, hogy nem vagyok teljesen egyedül.

Karácsony előtt pár nappal már az új lakásban álltunk. Nem volt nagy, de tiszta volt és meleg. Az asztalon adventi koszorú égett – Ilona néni hozta –, és Bence boldogan díszítette a fát.

Este lefekvés előtt Zsófi odabújt hozzám.

– Apa… most már minden rendben lesz?

Nem tudtam biztosan válaszolni neki. De abban a pillanatban hittem benne.

Most itt ülök az ablakban, nézem a hóesést és azon gondolkodom: vajon miért kell ahhoz ennyire mélyre zuhanni, hogy rájöjjünk, mennyit ér egy segítő kéz? Vajon mások is mernek segítséget kérni? Vagy inkább csendben szenvednek tovább?