Két Lány, Egy Otthon – Harc a Családi Fészekért

– Anya, apa, beszélnünk kell – mondta Zsuzsi, miközben az asztalnál ültünk, a vasárnapi húsleves gőze még ott kavargott a levegőben. A hangja szokatlanul határozott volt. Mellette ott ült Réka is, az arca komor, a szemei elkerülték a tekintetünket. A férjeik, Gábor és András, némán bólintottak egymásnak. Éreztem, hogy valami készül, de nem sejtettem, mennyire felforgatja majd az életünket.

– Sokat gondolkodtunk mostanában – kezdte Réka –, és arra jutottunk, hogy mindkettőnknek nehéz a lakáshelyzet. Tudjátok, mennyire drága most minden. Arra gondoltunk… – itt Zsuzsi átvette a szót –, hogy talán megoldhatnánk úgy, hogy elosztjuk a házat két részre. Mi beköltöznénk a családjainkkal, ti pedig maradnátok a másik felében.

A kanál megállt a kezemben. A szívem hevesen vert. Lajos rám nézett, az arcán döbbenet és fájdalom keveredett. Ez a ház volt mindenünk. Évtizedekig dolgoztunk érte, minden forintot félretettünk, hogy végre legyen egy hely, ahol nyugodtan élhetünk öregkorunkra. Hányszor mondtuk egymásnak: „Majd ha nyugdíjasok leszünk, végre pihenünk.” Most pedig azt várják tőlünk, hogy osszuk ketté az otthonunkat?

– Lányok – szólalt meg Lajos rekedten –, ez nem ilyen egyszerű. Ez a ház… ez a mi otthonunk. Itt nőttetek fel, de most már mindketten saját családot alapítottatok. Nem gondoljátok, hogy nekünk is jár egy kis nyugalom?

Zsuzsi felsóhajtott. – Mi csak segíteni akarunk magunkon is, nektek is. Ha együtt laknánk, könnyebb lenne minden: a gyerekekre vigyázni, a rezsit fizetni…

– De mi lesz a magánéletünkkel? – kérdeztem halkan. – Mi lesz azzal az álommal, amit annyi éven át dédelgettünk?

Réka hangja megkeményedett: – Anya, ne legyetek önzők! Mi is nehéz helyzetben vagyunk. Nem kérünk tőletek pénzt vagy örökséget előre, csak egy kis segítséget.

A szavak úgy vágtak belém, mint a kés. Önzők lennénk? Azok után, amit értük tettünk? Hányszor maradtam fent éjszakákon át betegágy mellett? Hányszor mondtunk le magunkról csak azért, hogy nekik jobb legyen?

Aznap este Lajossal órákig ültünk némán a verandán. Néztük a kertet, amit együtt ültettünk tele rózsákkal és orgonával. A ház falai között minden emlék ott visszhangzott: gyerekzsivaj, karácsonyi vacsorák, veszekedések és kibékülések.

– Nem tudom elhinni – mondta Lajos halkan –, hogy ezt kérik tőlünk.

– Talán igazuk van – suttogtam. – Talán tényleg önzők vagyunk.

– Nem vagyunk azok – rázta meg a fejét Lajos. – Megdolgoztunk ezért az otthonért. Jogunk van hozzá.

A következő hetekben egyre feszültebb lett minden családi találkozó. Zsuzsi és Réka újabb és újabb érvekkel álltak elő: „A lakáshitelek lehetetlenek”, „A gyerekeknek udvar kell”, „Ha együtt lennénk, kevesebb lenne a gond”. Próbáltak meggyőzni minket, de én csak egyre jobban bezárkóztam.

Egy este Réka felhívott.

– Anya, beszéljünk őszintén! Szerinted igazságos az, hogy ti ketten éltek egy ekkora házban? Mi négyen vagyunk egy panelban! Nem érted meg?

– De értem! – tört ki belőlem a sírás. – De mi lesz velünk? Mi lesz az álmunkkal?

– Nekünk is vannak álmaink! – vágta rá dühösen.

Letettem a telefont. Úgy éreztem magam, mint akit kifacsartak. Lajos átölelt.

– Nem engedhetjük meg ezt magunknak – mondta halkan.

A faluban is híre ment a dolognak. Az egyik szomszédasszony, Marika néni odajött hozzám a boltban.

– Hallottam ám, mi folyik nálatok… Ne hagyd magad! Az unokáim is próbálkoznak néha ilyesmivel. De az embernek joga van végre magára is gondolni.

Hazafelé menet azon gondolkodtam: vajon tényleg ilyen világot teremtettünk? Ahol már nem számítanak az idősek álmai? Vagy csak mi ragaszkodunk túl görcsösen ahhoz, ami régen volt?

Egy este összehívtuk a lányokat és a férjeiket.

– Nem fogjuk kettéosztani a házat – jelentette ki Lajos határozottan. – Sajnáljuk, de ez a döntésünk.

Zsuzsi sírva fakadt. Réka dühösen felállt.

– Akkor ne számítsatok ránk! – vágta oda.

Azóta ritkábban hívnak. Az unokákat is kevesebbet látjuk. Néha úgy érzem, elveszítettem mindent: az otthonomat ugyan megtartottam, de a családom széthullott.

Mégis… amikor reggelente kilépek a kertbe és érzem az orgona illatát, eszembe jut: ezért dolgoztam egész életemben? Hogy végül választanom kelljen a saját boldogságom és a gyerekeim elvárásai között?

Mondd meg nekem te: vajon tényleg önző vagyok? Vagy csak jogom van végre egy kicsit magamra is gondolni?