Soha nem késő a szerelemre: Mária története Zuglóból
– Mária, te tényleg nem szégyelled magad? – csattant fel anyám hangja a nappaliban, miközben a kávéscsésze remegett a kezében. A szívem hevesen vert, mintha minden dobbanás azt kérdezné: tényleg bűn, hogy újra boldog akarok lenni?
A férjem, Lajos halála óta öt év telt el. Az első hónapokban csak vegetáltam. A lakásunkban minden sarkon ott volt az emléke: a fotel, ahol esténként olvasott, a régi rádió, amit mindig túl hangosra állított. Zugló csendes utcái is mintha csak az ő lépteit visszhangozták volna. A lányom, Zsófi gyakran hívott, hogy menjek át hozzá és az unokákhoz, de én inkább magamra zártam az ajtót. Féltem az emberek tekintetétől, a szomszédok suttogásától: „Nézd csak, Mária mennyire megöregedett Lajos nélkül.”
Aztán egy nap, amikor a piacra mentem almáért, megláttam Andrást. Ő is özvegy volt, és ugyanabban a házban lakott, csak két emelettel feljebb. Mindig udvariasan köszönt, de most valami más volt a szemében. Megállt mellettem a zöldségesnél.
– Mária néni, segíthetek cipekedni? – kérdezte mosolyogva.
Először tiltakoztam, de végül hagytam. A liftben csend volt. Éreztem, hogy valami megváltozott bennem; mintha valaki kinyitott volna egy ablakot a lelkemben.
Aznap este András felhívott – a telefonszámomat még évekkel ezelőtt adtam meg neki egy házgyűlés miatt. Meghívott egy sétára a Városligetbe. Először nemet mondtam. Aztán egész éjjel forgolódtam az ágyban, míg végül hajnalban visszaírtam: „Holnap jó lesz.”
A séta alatt András mesélt a feleségéről, Irénről, akit rák vitt el. Megértettem őt – ugyanazt a fájdalmat hordozta magában, mint én. A beszélgetésünk könnyed volt és őszinte. Hazafelé menet először éreztem azt évek óta, hogy nem vagyok egyedül.
De ahogy közeledtünk egymáshoz Andrással, úgy nőtt bennem a félelem is. Mit szólnak majd a gyerekeim? Mit mondanak majd a szomszédok? Egy este Zsófi váratlanul átjött.
– Anya, hallottam valamit… Igaz, hogy találkozol azzal az Andrással? – kérdezte gyanakvóan.
– Igen – feleltem halkan. – Jól érzem magam vele.
– De anya! Apát alig temettük el! Hogy tehetsz ilyet? Mit fognak gondolni rólunk?
A szavai úgy vágtak belém, mint a kés. Próbáltam elmagyarázni neki, hogy Lajost sosem felejtem el, de nem akarok örökké gyászolni. Zsófi azonban csak sírt és becsapta maga mögött az ajtót.
A következő hetekben minden találkozásom Andrással titkos lett. Sétáltunk a Városligetben, moziba mentünk a Puskinba – mindig úgy éreztem magam, mint egy kamaszlány első szerelme idején. De minden öröm mögött ott lappangott a bűntudat és a félelem.
Egy vasárnap András megkérdezte:
– Mária, meddig akarod ezt így csinálni? Nem akarom titkolni az érzéseimet.
Néztem rá – őszinte volt és sebezhető. Akkor döntöttem el: nem fogok tovább bujkálni.
Másnap meghívtam Zsófit és anyámat ebédre. Az asztal körül feszültség vibrált.
– Szeretném, ha megismernétek Andrást – mondtam remegő hangon.
Anyám csak nézett rám döbbenten.
– Mária, ez szégyen! Az emberek beszélnek majd!
– Engem már nem érdekelnek az emberek – feleltem halkan. – Jogom van boldognak lenni.
Zsófi sírva fakadt.
– Anya… én csak féltelek. Félek, hogy újra csalódni fogsz.
Megöleltem őt. Tudtam, hogy idő kell neki – ahogy nekem is idő kellett ahhoz, hogy elfogadjam: az élet nem áll meg egy veszteségnél.
Azóta eltelt egy év. András mellett újra megtanultam nevetni. Zsófi lassan elfogadta őt; anyám még mindig morog néha, de már nem olyan hevesen. A szomszédok? Ők is megszokták.
Néha mégis elgondolkodom: vajon tényleg ennyire nehéz elfogadni más boldogságát? Miért fáj annyira másoknak az én örömöm? Talán soha nem késő újrakezdeni – de vajon hányan merik megtenni az első lépést?