Gépek között egyedül: Egy magyar férfi útja az automatizáció árnyékában

– Gábor, te tényleg azt hiszed, hogy egy mosogatógép majd helyettem beszélget veled? – csattant fel Zsuzsa hangja a konyhában, miközben a kezében remegett a bögre. A reggeli kávé illata keveredett a feszültséggel. Nem néztem rá, csak a telefonom kijelzőjét bámultam, ahol épp egy újabb okosotthon-applikációt telepítettem.

– Nem erről van szó, Zsuzsa. Egyszerűen csak… könnyebb így. Minden automatizált, nem kell vesződni semmivel – válaszoltam halkan, de éreztem, hogy hangom mennyire üresen cseng.

– Könnyebb? Neked talán. De én már nem érzem magam otthon ebben a házban. Minden gép sípol, villog, parancsokat vár. És te is csak utasításokat adsz, mintha én is egy robot lennék! – kiáltotta, majd becsapta maga mögött az ajtót.

Aznap este egyedül ültem a nappaliban. A robotporszívó szorgalmasan körözött a szőnyegen, a mosógép csendesen zümmögött a fürdőben. A hűtő is okos volt már: szólt, ha kifogyott a tej. Minden tökéletesen működött – kivéve engem.

Zsuzsa elköltözött két héttel később. A lakásban csak a gépek maradtak velem. Az első napokban próbáltam elhitetni magammal, hogy így jobb. Nem kell alkalmazkodni senkihez, minden pontosan úgy történik, ahogy én akarom. Egy gombnyomásra kávé fő, a redőnyök maguktól ereszkednek le este. Még egy okos hangszórót is beszereztem, hogy legyen kihez szólnom.

– Jó reggelt, Gábor! Mit szeretnél reggelizni? – kérdezte a géphang minden hajnalban.

– Semmit – válaszoltam egyszer, és meglepődtem, mennyire üresen hangzik ez is.

A munkahelyemen is minden az automatizációról szólt. Az irodában már alig volt kolléga; mindenki home office-ban dolgozott vagy épp egy újabb szoftvert tesztelt. A főnököm, László is csak Teams-en keresztül jelentkezett be.

– Gábor, látom, hogy minden adatot időben feltöltöttél. Hatékony vagy – mondta egyszer elismerően.

Hatékony. Ez lettem: egy jól működő gép az emberek között.

A hétvégék voltak a legnehezebbek. Anyám gyakran hívott:

– Fiam, mikor jössz át ebédre? Már hetek óta nem láttalak!

– Majd… majd egyszer – mondtam mindig. Nem akartam szembenézni vele sem. Tudtam, hogy megkérdezné: mi történt Zsuzsával? Miért vagy ilyen magányos?

Egyik este aztán elromlott a mosogatógép. Próbáltam megjavítani, de csak még jobban elromlott. A konyha megtelt vízzel és szappanbuborékokkal. Ott álltam mezítláb a hideg kövön, és először hónapok óta sírtam.

Másnap reggel átmentem anyámhoz. A régi lakásban minden ugyanolyan volt: a konyhában gőzölgött a húsleves, az ablakban muskátlik virítottak. Anyám leültetett az asztalhoz.

– Fiam, tudod te mi hiányzik neked igazán? Nem egy újabb gép vagy applikáció. Hanem valaki, aki meghallgat, akihez szólhatsz – mondta csendesen.

Nem válaszoltam. Csak bámultam az abrosz mintáját.

Aznap este először kapcsoltam ki mindent otthon: se zene, se robotporszívó, se okoslámpa. Csönd volt. És ebben a csöndben végre meghallottam saját gondolataimat is.

Elkezdtem visszaemlékezni arra, amikor Zsuzsával még minden egyszerű volt. Amikor együtt főztünk vasárnaponként, amikor veszekedtünk azon, ki mosogat – de legalább együtt voltunk. Most már tudom: nem a házimunka volt a lényeg, hanem az együtt töltött idő.

Egy hónap múlva felhívtam Zsuzsát.

– Szeretnék beszélni veled – mondtam remegő hangon.

Találkoztunk egy kis kávézóban a Bartók Béla úton. Zsuzsa fáradtnak tűnt, de mosolygott.

– Hogy vagy? – kérdezte óvatosan.

– Magányos vagyok – vallottam be őszintén. – Azt hittem, hogy ha mindent gépekre bízok, akkor boldogabb leszek. De rájöttem, hogy nélküled csak üres lett az életem.

Sokáig hallgatott.

– Gábor… nem a gépek hibája volt minden. De nekem is hiányzik valaki, akihez tartozhatok – mondta végül halkan.

Nem lettünk újra együtt azon az estén. De valami elindult bennünk: újra beszélgetni kezdtünk, néha találkoztunk sétálni a Feneketlen-tónál vagy meginni egy pohár bort a régi barátainkkal.

A lakásban most már kevesebb gép működik. A robotporszívó néha még köröz ugyan, de már nem várom tőle, hogy betöltse azt az űrt, amit csak egy másik ember tud kitölteni.

Most már tudom: lehet hatékony az életünk gépekkel is – de boldog csak akkor leszünk igazán, ha van kivel megosztani mindezt.

Ti mit gondoltok? Tényleg pótolhatja valaha is egy gép az emberi kapcsolatokat? Vagy mindannyian csak gépek között leszünk egyedül?